Valóban kudarcnak számít, ha nem fejezünk be egy iskolát?
Középiskolás koromban viszonylag kis erőfeszítés mellett elég jól teljesítettem (többnyire négyes-ötös tanuló voltam). A gimnázium után óriási csalódásként éltem, meg, hogy a választott mérnökinformatika szakhoz nem bizonyultam elég fanatikusnak (kockának). Az intézmény elhagyásának döntését hosszas vívódás után hoztam meg. Több év távlatából visszatekintve, az akkor kudarcként elkönyvelt esemény fontos és hasznos tapasztalatokkal gazdagított, melyekhez máshogy talán nem jutottam volna hozzá. A szak elhagyása után döbbentem rá igazán, hogy mennyire magának tanul az ember. Ekkor tudatosult bennem, hogy az oktatási intézmények csak az alapokkal ismertetnek meg és ahhoz, hogy az ember szakértővé váljon egy-egy témakörben, rengeteg önálló tanulásra van szüksége. Ez a kerülőút indított el az "élethosszig tartó tanulás" útján. Hiszen, ahogy egyre inkább az érdeklődési körömnek megfelelő területeket kezdtem figyelemmel kísérni, úgy egyre inkább szívesebben kezdtem neki a tanulásnak.
Sokan félnek attól, hogy hibázzanak, s persze önmagában a hibázás valóban negatívum. Ám ha odafigyelünk botlásainkra, s azokból tanulunk, gyorsabban indulhatunk fejlődésnek, mint az óvatoskodással előre lépegetők. Az, hogy nem mindig sikerül elsőre jól választanom vagy egy feladatot megfelelően elvégeznem nem keserít el. Minden egyes próbálkozásom alkalmával tanulok valamit.
